-Á, Őstermelő testvér, mi újság veled, hogy vagy? Megyünk ingyen dolgozni hétvégén Csepelre?
-Á, Szálkakereső testvér, üdvözöllek! Sajnos nem jó a hétvége, jönnek kutat fúrni a kertembe, ott kell legyek.
-Ójajj, Őstermelő testvér... de ugye fémdetektorral fogják kijelölni a fúrt kút helyét?
-Már kijelölték, megszakértette a szaki egy bottal...
-Ójajj, Őstermelő testwér, ez spiritizmus! Azonnal kérj bocsánatot Jehovától, és mond le a kútfúrást!
-Tessék? Nem mondhatom le a kútfúrást, kell a víz a gazdaságomba, anélkül tönkremennék... és mi itt a spiritizmus, Szálkakereső testvér?
-Őstermelő testwér, Te nem tudtad, hogy a Biblia tíltja a fúrt kutak létesítését varázsvesszős kijelöléssel?
-Eskü nem tudtam... van ilyen?
-Hát hogyne! Szerencsére mi hálásak lehetünk Jehovának, hogy tájékoztatott minket
a kútfúrás okkult, spiritiszta veszélyeiről, figyelj csak:
"Varázsvesszős vízkutató volt Mózes?
„MÓZES egy pálcával a sziklára ütve vizet fakasztott (4Mózes 20:9–11), ezért őt tartják az első varázsvesszős vízkutatónak” (The Enyclopedia Americana). Ez a megjegyzés elég gyakran megjelenik, amikor a varázsvesszős vízkutatásról van szó. Nemrégiben a National Wildlife folyóirat kész tényként említette, hogy Mózes botja „vízkutatásra használt varázsvessző” volt. S némely vízkutató úgy véli, hogy Mózestől örökölte a képességeit.
Ezzel teljes ellentétben azonban épp Mózes volt az, aki lejegyezte a jóslást tiltó parancsot! (5Mózes 18:10). A Meribánál végrehajtott csoda pedig épp a fordítottja volt a vízkutatásnak.
Sok varázsvesszős vízkutató a vesszejében bízik, hogy megtalálja a rejtett vízforrást; a varázsvesszőt követik, várva, hogy a vessző kilengjen vagy elkezdjen remegni. Mózes azonban sohasem követte a botját és nem várta, hogy a botja megránduljon; voltaképpen soha nem keresett a botjával vizet. Jehova, a föld és a rejtett vízforrások Teremtője mondta meg Mózesnek, hogy pontosan hol és hogyan fog vizet nyerni: „Szóljatok a sziklához — hangzott Isten parancsa — . . ., hogy valóban adja meg a vizét” (4Mózes 20:8).
Azonkívül a varázsvesszős vízkutatók csak azt mondják meg, hol kell kutat ásni.
Amikor Mózes botja lecsapott a sziklára, vízzuhatag tört elő — éppen elegendő az egész nemzet szomjúságának oltására. Mózes azzal vonta magára Isten haragját, hogy némiképp magának tulajdonította ezt a csodát
. Mennyivel helytelenebb lenne hát magának a botnak — ennek az érzéketlen fadarabnak — tulajdonítani ezt a tettet!"
- g92 4/22 16. o.
- Varázsvesszős vízkutató volt Mózes?
„BÁMULATOS!” — kiáltott fel az Egyesült Államok közép-nyugati részén egy tehenészetben dolgozó farmer. Egy letört vékony barackfaág mozgott és táncolt hevesen a kezében. Körmeit a kéregbe mélyesztette, hogy biztosan tartsa a gallyat a kezében, de a lefelé húzó erő nagyon erős volt. „Még kéregdarabok is maradtak a kezemben” — kapkodott levegő után meglepetésében. De még jobban elámult később, amikor pontosan azon a helyen állva, ahol az ágacska kilengett, vizet találtak. Mi is történt a valójában?
A farmer olyasmit tett, amit gyakran varázsvesszős vízkutatásnak vagy vízfeltárásnak neveznek.
A varázsvesszős vízkutató általában egy kétágú vesszőt tartva a kezében lépked, miközben a vízkutatásra összpontosít. A varázsvesszeje hirtelen össze-vissza kezd mozogni.
Néhány pálca a föld felé rándul, mások felfelé lengenek ki, olyannyira, hogy a vesszőt tartó ember arcának verődik vagy mellének ütődik, más vesszők épphogy elmozdulva inganak. Minden ilyen esetben, a varázsvesszős vízkutató úgy érzi, hogy ott a mélyben víz van. A varázsvesszős vízkutatás az egész világon elterjedt. Egy becslés szerint csak az Egyesült Államokban közel 25 000 varázsvesszős vízkutató űzi ezt a mesterséget.
Vajon tudományos?
Van-e tudományos alapja az ilyen varázsvesszős vízkutatásnak? A kérdés sokáig a vita középpontjában volt. Több mint 70 évvel ezelőtt
az Őrtorony folyóirat így érvelt: „Nem szeretnénk arra az álláspontra helyezkedni, hogy figyelmen kívül hagyunk bármiféle természettörvényt, de rendkívül furcsának tűnik, hogy a földfelszín alatt 5—6 m mélységben lévő erecskének olyan mágneses ereje van, hogy képes meghajlítani a fűzfavesszőt, ugyanakkor egy egész patak vízének nincs elég hatása ugyanerre a vesszőre . . . Ezért a természeti erők működésén kívül valami egyéb erőnek is lennie kell.”
Sok varázsvesszős vízkutató mégis váltig azt állítja, hogy a varázsvesszős vízkutatásnak tudományos alapja van. Az American Society of Dowsers azt vallja magáról, hogy „nem haszonra dolgozó, ismeretterjesztő és tudományos Társulat”. Az évek folyamán nem kevés olyan tudós tűnt fel, aki néhány új tudományágra hivatkozott tekintélyként e vízkutatás magyarázataként. Az 1700-as években az atomrészecskék „kisugárzásával” magyarázták e vízkutatást. Az 1800-as években az elektromossággal. A mi századunkban minden számításba jött a radioaktivitástól kezdve az elektromágnesességen át egészen az emberi lélektanig.
Újabban, 1979-ben, a jóhírű New Scientist folyóirat jelentetett meg egy látszólag hihető magyarázatot a varázsvesszős vízkutatásról. Egy energia szakember és egy geológus úgy vélekedett, hogy elképzelhető módon maga az emberi szervezet az, amelyik rendkívül érzékenyen reagál az elektromos-, a mágneses- vagy az elektromágneses erőtérben bekövetkező legkisebb változásokra is, amelyeket a föld mélyén lévő víz vagy érctelep idéz elő.*
Ezek az elméletek azonban nem nyerték el széles körben a tudósok helyeslését. A The Encyclopedia Americana-ban E. Z. Vogt és L. K. Barrett a Harvard Egyetem tudósai ezzel az indokkal utasítják el a varázsvesszős vízkutatást: „Az erőtérvizsgálatok és a laboratóriumi próbák nem erősítették meg a varázsvesszős vízkutatás érvényességét és egzakt tudományos vizsgálatok alapján azt mondhatjuk, hogy e gyakorlatoknak tulajdonképpen kevés köze van a tudományhoz.” 1990 novemberében a vízkutatók 720 kísérletet végeztek Kasselben, Németországban. Bár meg voltak elégedve a kísérleti feltételekkel és bíztak a sikerben, a vízkutatók csalódtak; csak bizonytalan sikereket értek el a mélyben lévő víz és fémek észlelése terén. A Naturwissenschaftliche Rundschau folyóirat azt a következtetést vonta le, hogy a varázsvesszős vízkutatásról alkotott tudományos vélemény csak „annyira megbízható, mint az, hogy a feldobott pénz hogyan esik le”. Más ilyen jellegű kísérletek is hasonló eredménnyel végződtek.
A varázsvesszős vízkutatók furcsán magyarázzák kudarcukat. Egyesek például arról panaszkodtak, hogy a kísérletek kétségeket támasztottak bennük saját képességeiket illetően, vagy annak megvizsgálására vezették őket, hogy a varázsvesszős vízkutatás indítékai vajon eléggé helyesek vagy komolyak-e. Ezek a tényezők, mondják ők, erejük átmeneti elvesztéséhez vezettek. Valóban sok vízkutató állapította meg, hogy hosszú évekig tartó sikeres vízkutatás után eljött az a pillanat, amikor azt voltak kénytelenek belátni, hogy erejük hirtelen cserben hagyta, illetve megtévesztette őket. Ezért egyesek arra következtettek, hogy a varázsvesszős vízkutatás mögött rejlő erőnek groteszk humorérzéke van.
Nos, tudományosan hangzik ez a magyarázat? Végtére is, a természeti erőknek (amelyeket ismert tudományos módszerekkel mérni lehet), nincs humorérzékük, sem groteszk, sem más milyen; nem is szeszélyesek. Mindig állandók. Nem követik az őket tesztelők vagy mérők kedélyállapot változásának hullámzását, megrögzött gondolkodásmódját vagy indítékait. Ezért hát a legtöbb tudós szemében a varázsvesszős vízkutatás egyszerű babonaság — semmi több. Még a híres vízkutatók is egyetértenek azzal, hogy a tudomány eddig ismert semmilyen erejével nem magyarázható meg a varázsvesszős vízkutatás.
Akkor hát csalás?
De ha nincs rá tudományos magyarázat, akkor ez azt jelenti, hogy minden közölt eset, ahol sikerült varázsvesszővel vizet találni, csupán figyelemre méltó egybeesés, vagy teljes egészében csalás? S mi a helyzet az elején említett farmer tapasztalatával — szerencse volt, vagy egy elszigetelt eset?
A varázsveszős vízkutatást számtalan jól bizonyítható történet erősítette meg. Egy vermonti asszony például elhívott egy varázsvesszős vízkutatót, amikor megszakadt a vízellátás a házában. Nyilvánvalóan a távoli vízforrásból a házához vezető hossszú vízvezetékben keletkezett valahol lyuk. Az asszony még azt sem tudta, merre van a csővezeték — ugyanis azt 30 évvel azelőtt betemették — nem szólva arról, hogy hol lehet a törés. A vízkutató azonban nem hallhatóan megkérdezte varázsvesszejét és az kimozdult egy bizonyos irányba. Innen 15 cm-re megtalálták a csőtörést.
A legnevezetesebb történet valószínűleg a híres amerikai varázsvesszős vízkutató, Henry Gross nevéhez fűződik. Geológusok meggyőződéssel állították, hogy Bermudán nincs friss víz a föld mélyén. A The Saturday Evening Post így számolt be: „Gross kiterítette Bermuda térképét Robert Kenneth novellaíró kennebunkporti házában (Maine államban) és áthúzva felette varázsvesszejét három helyet jelölt meg, ahol friss víznek kell lennie . . . Leletének ellenőrzése céljából Gross és Roberts Bermudára repült, ott sikerült rábeszélni a bermudai kormányt, hogy bocsássanak rendelkezésükre fúróberendezést és munkához láttak. Néhány hónappal később, 1980 áprilisában mind a három kút bőséges vizet adott, ahogyan azt Gross előre megmondta.
Varázsvesszős vízkutatók azt álllítják, hogy több ezer kutat sikerült így felfedezniük. Azok a riporterek, akik elkísértek ilyen vízkutatókat, a saját szemükkel győződtek meg arról, hogy a vesszők oly hevesen megrándultak, hogy hólyag keletkezett a vízkutatók kezén, és hogy a vízkutatók azt is megmondták, hogy milyen mélyen van a víz. Látták a megásott kutakat, és jóslatuk bevált. Jóllehet a tudomány nem tud semmilyen kézzelfogható magyarázatot adni e jelenségekre, ez igenis működik — legalábbis néhány embernél néha. Miért?
Egy leleplező történet
A varázsvesszős vízkutatás története leleplező ebben a tekintetben. Maga a gyakorlat talán több évezredes már. De az első részletes leírást a varázsvesszős vízkutatásról a XVI. századi orvos Georgius Agricola adta a bányászatról szóló, mérföldkőnek számító De Re Metallica című művében. Német bányászok ezzel a módszerrel állapították meg az érctelepek lelőhelyeit. De még mindig kérdéses volt, hogy a varázsvesszős vízkutatás természetes vagy okkult jelenség-e. Agricola megjegyezte, hogy egyesek azért kifogásolták ezt a gyakorlatot, mert „a gallyak [varázsvesszők] nem midenkinél mozdultak ki, hanem csak azoknak a kezében, akik varázsigéket mormoltak vagy valami trükköt alkalmaztak”.
Ahogyan a varázsvesszős vízkutatás terjedni kezdett Európában, a vita is egyre nagyobb méreteket öltött. Luther Márton elítélte, és később más egyházi vezetők is csatlakoztak hozzá. E lelkészek megbékítése érdekében egyes vízkutatók megkeresztelték vesszőjüket és a Szentháromság Istenét hívták segítségül, amikor víz után kutattak.
Sok varázsvesszős vízkutató nem elégedett meg azzal, hogy a vizet és ásványi kincseket keressen. Vesszejüket egyre több célra használták fel. A XVII. században Jacques Aymar bűnözők kinyomozására kezdte használni varázsvesszejét. A beszámoló szerint éppen víz után kutatott, amikor vesszeje hevesen mozogni kezdett egy meggyilkolt nő sírjánál. A vessző akkor a nő férje felé lendült ki, aki rögtön elmenekült. Aymar — és sok követője is — bűnözők leleplezésre használta a varázsvesszőt Európa-szerte. Még hitbuzgó katolikusok is a szolgálatukba állították Aymart és varázsvesszejét, hogy segítségükkel kerítsék kézre a protestánsokat, akiket aztán lemészároltak.
Okkult kapcsolat
Semmi meglepő nincs abban, hogy már Aymar napjaiban is akadtak „szakértők”, akik azt gondolták, hogy tudományosan is meg tudják magyarázni ezt a jelenséget. Azt az elméletet állították fel, hogy Aymar vízkutatásra használt vesszeje észlelni tud olyan kisugárzásokat, amelyek egyedül gyilkosokra jellemzők, s amelyeket „gyilkos lényegű”-nek neveztek gúnyosan. Az vitathatatlan, hogy Aymar bravúrjainak szinte semmi köze nem volt a tudományhoz. Az Aymar tettei mögött meghúzódó erő egy értelmes erő volt. Ki tudta válogatni a bűnözőket, különbséget tudott tenni protestánsok és katolikusok között, s vizet és ásványi érceket talált.
Hasonlóképpen [érvelve] mi más ha nem egy intelligens erő áll a térkép alapján történő vízkeresés mögött ott, ahol a varázsvessző vízforrásokat jelöl meg pusztán a nagyon távoli hely térképén is? Egyes varázsvesszős vízkutatók megtaláltak már elveszett levéltárcákat, útleveleket, ékszereket, sőt még személyeket is varázsvesszős módszerrel térkép fölé helyezett inga segítségével. Egyesek azért fordulnak varázsvesszős eszközökhöz, hogy eldönthessék, igennel vagy nemmel válaszoljanak bizonyos kérdésekre. Az 1960-es években az Egyesült Államok haditengerészetében is voltak néhányan, akik varázsvesszőt alkalmaztak alagutak, szárazföldi aknák és álcázott csapdák helyének a kiderítésére Vietnamban. A vízkutatásra használt vessző ma egyre nagyobb népszerűségnek örvend mint természetfölötti jelenségeknél használatos eszköz. Jóslásra is szolgál, ’szellemeket’ keresnek vele és ’előző életek’ kikutatására is alkalmazzák.
Ben G. Hester író sokáig meg volt győződve arról, hogy a varázsvesszős vízkutatás egyszerűen egy „eddig még nem értett fizikai jelenség”. De ez irányú nyolc évi kutatás után írt egy könyvet Dowsing—an Exposé of Hidden Occult Forces címen. Ebben egyenlőségi jelet tesz a vízkutatásra használt varázsvessző és a szellemidézők ábécés deszkalap között. Azt tapasztalta, hogy egyes varázsvesszős vízkutatók azt állították, hogy vesszejükkel képesek embereket meggyógyítani — vagy megbetegíteni. Robert H. Leftwich Dowsing—The Ancient Art of Rhabdomancy című könyvében ezt írta: „Az igénybe vett energiák valószínűleg olyan erőkből származnak, amelyek . . . szoros kapcsolatban vannak a boszorkányság űzésében szerepet játszó erőkkel. Ezért igencsak veszélyes a velük való könnyelmű kísérletezés.”
Az igaz keresztények számára mindez riasztólag hat. A varázsvesszős vízkutatásnak a fent felsoroltakhoz hasonló esetekben — akár igaz, akár hamis — semmi köze nincs a tudományhoz; okkult jelenségnek tűnik. Evon Z. Vogt és Ray Hyman tudósok így összegezik véleményüket a Water Witching U.S.A. című könyvükben: „Következtetésünk tehát az, hogy a vízbűvölés tipikus esete a mágikus jóslásnak.”
Szabad-e a kereszténynek beleártani magát a varázsvesszős vízkutatásba?
Ha az ilyen vízkutatás valóban jóslás, az igaz kereszténynek ettől el kell határolnia magát. Isten népe a 5Mózes 18:10. versében ilyen értelmű parancsot kapott: „Ne találjanak közötted olyat, . . . aki jóslással foglalkozik, mágiát gyakorol, vagy aki előjelek után kutat, vagy aki varázsló.” Hóseás próféta fájlalta, hogy az izraeliták nem tartották meg ezt a parancsot. Így írt: „Népem a fától kér tanácsot, és a bot ad neki kijelentést” (Hóseás 4:12, Ökumenikus fordítás).
Egyesek azt hozhatják fel ellenvetésül, hogy csak a varázsvesszős kutatás legegyszerűbb formájára, a vízkutatásra kíváncsiak. De vajon mentes-e a varázsvesszős vízkutatás minden okkult jelenségtől? Érdekes megjegyezni, hogy a varázsvesszős vízkutatás oktatói arra szokták biztatni tanítványaikat, hogy forduljanak közvetlenül a vesszőhöz és mondják meg neki, mit keresnek, mintha az egy értelmes lény lenne. Az egyik varázsvesszős oktató még azt is ajánlja tanítványainak, hogy adjanak nevet varázsvesszőjüknek és e néven szólítsák őket! Az ilyen vízkutatók gyakran megkérdezik vesszőjüktől, milyen távol van a vízforrás. A vessző ilyenkor fel és le kezd mozogni, és a vízkutató megszámolja, hányszor mozdult meg a vessző. Ezek végösszege adja meg a vízforrás méterben mért mélységét! Vajon ebből is nem arra lehet következtetni, hogy rejtett intelligencia működik e mögött?
Ezenkívül, a varázsvesszős vízkutatás kapcsolatban áll egy másik olyan gyakorlattal, amelyet Jehova Tanúi régóta óvatosan kerülnek — az ESP-vel (az angol rövidítés magyar jelentése: a normális érzékelés körén kívül levők észlelése).
Az Őrtorony már 1962-ben utalt erre a kapcsolatra. Nemsokkal ezután az American Society of Dowsers levélben reagált erre: „Egyetértünk azzal az észrevétellel, hogy a varázsvesszős vízkutatás az ESP egyik válfaja, és hogy az ESP bármelyik formájának gyakorlása ’megszállottsághoz’ vagy a ’gonosz szellemi erőkkel’ való kapcsolathoz vezethet, ha valaki nem eléggé elővigyázatos. De tiltakoznunk kell az önök dogmatikus tanácsa ellen, amellyel teljes mértékben tiltják ezt.”*
Mit gondolsz? Ha még az ilyen vízkutatás legelszántabb hívei is elismerik, hogy megvan a kockázata annak, hogy e vízkutatás során kapcsolatba lehet kerülni gonosz szellemi erőkkel, sőt még a megszállottságnak is kiteszi magát az ilyen személy, akkor a keresztény részéről vajon nem az lenne a bölcs eljárás, ha teljesen távol tartaná magát az ilyen gyakorlattól?
Egyesek közbevethetik: ’De nem származik-e sok jó is belőle? Vajon ez nem annak a bizonyítéka, hogy a varázsvesszős vízkutatás mögött meghúzódó erő jóindulatú?’ Sajnos, nem. Emlékezz csak, hogy „Sátán is átváltoztatja magát a világosság angyalává” (2Korinthus 11:14). A bibliai időkben is előfordult, hogy a démonok időnként úgy próbálták megszerezni az emberek kegyét és befolyását, hogy igazat mondtak (Cselekedetek 16:16–18).
Tény, hogy dogmatikusan nem jelenthetjük ki azt, hogy a varázsvesszős vízkutatás (és az ESP) minden egyes esete tudományosan megmagyarázhatatlan és feltétlenül démonoktól ered. Kétségtelen tény, hogy sok minden tisztázatlan még ez emberi elmével és a természet erőivel kapcsolatban, amit a tudomány nem tud megmagyarázni. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy rengeteg varázsvesszős vízkutatást és ESP-jelenséget köznapi, régi csalásként magyaráznak. De mivel a varázsvesszős vízkutatók történelme és jelenlegi gyakorlata oly kibogozhatatlanul összefonódott az okkultizmusal, az ESP-vel és a spiritizmussal, hogy túl veszélyes lenne egyszerű kézlegyintéssel elintézni, mint egy ártalmatlan trükköt.
Nem, amikor varázsvesszős vízkutatásra kerül sor, szívleljük meg a még mindig helyénvalónak tűnő tanácsot:
„Tisztátalant ne érintsetek” (2Korinthus 6:17).
[Lábjegyzetek]
Az Ébredjetek! 1979. június 22-i [angol] számában beszámoltunk egy ilyen elméletről.
1989-ben a The New Yorker folyóiratban a varázsvesszős vízkutatókról megjelent részletes riport megjegyezte, hogy ma már a konzervatívabb amerikai vízkutatók is — hallgatólagosan — egyetértenek azzal, hogy ESP húzódik meg a varázsvesszős vízkutatás mögött.
[Kiemelt rész a 15. oldalon]
Forráskutató varázsvessző?
A FORRÁSKUTATÁSRA használt vesszők ma sokféle formát öltenek a kétágú vesszőkön kívül. Egyes vízkutatók két keresztbetett formára hajló fémdrótot vesznek a kezükbe az óhajtott tárgy helyének kiderítésére. Mások meghajlott ágat tartanak a kezükben. Ismét mások fémbevonatú horgokat használnak. Akadnak olyanok is, akik semmilyen eszközt nem használnak; egyszerűen várnak valamilyen émelygő érzésre vagy bizsergő érzésre a kezükön. Vannak forgalomban csúcstechnológiával készült vízkutatásra használt varázsvesszők: ezeknek vannak fogantyúik és a pálcában egy üreg is, amelyben a keresendő tárgy mintáját helyezik el. Természetesen vannak szabályos fémdetektorok is. Működésükhöz valamilyen tápforrás, például rúdelem szükséges, ezért ezeket könnyű megkülönböztetni a vízkutatásra használt varázsvesszőktől.
[Kép forrásának jelzése a 12. oldalon]
Fametszet egy varázsvesszős férfiról Georgius Agricola De Re Metallica című könyvéből"
- g92 4/22 12–16. o.
- Varázsvesszős vízkutatás — Tudományos vagy okkult?